Az igazi én

Az igazi én

Az „igazi én” és az agy. 

Sokszor helytelenül az „igazi én” tulajdonságait, képességeit az agynak és az idegrendszernek tulajdonítják. Amikor az agy szót használjuk, akkor általában az idegsejtekre, az összekötő sejtszövetekre gondolunk. Az egy anyagi entitás. Ma már ismerjük az anyag legtöbb lehetséges tulajdonságát, de eddig még nem volt olyan tudós, aki kijelentette volna, hogy az anyag képes az átélésre, a tapasztalatszerzésre. Ha az anyag erre nem képes, akkor az agy, ami anyagból van, hogyan tudna átélni. 

 

Az „igazi én” helye

Az agy képes különböző fizikai feladatok végrehajtására, információk megjegyzésére és tárolására, a test összetett és bonyolult mozgásainak az összehangolására. De ezek mind fizikai feladatok. Az „átélés” képessége túllépi az agy birodalmának a határait. Csak az „igazi én” rendelkezik az átélés szerepével. Ahogy a számítógépek vagy az autók sem működnek kezelő nélkül, ehhez hasonlóan, az agy, ami egy nagyszerű anyagi eszköz, nem képes dönteni vagy határozni az „igazi én” nélkül. Az agy a közvetlen eszköz, az irányítószoba, ahonnan az „igazi én” végrehajtja az irányítás feladatát. Az „igazi én” az, ami befogadja az anyagi világból érkező információkat az érzékszerveken és az agyon keresztül, és dönt, határozatot hoz és cselekszik az agy és a test segítségével.

 

Az „igazi én” különböző szubtilis feladatokat (elhatározás, döntéshozatal, gondolkodás, érzés, stb.) végez el. Az „igazi én” egy nagyon szubtilis, fényenergiából álló, nem manifesztálódó lény (entitás). Ha ábrázolni szeretnénk, akkor egy parányi, mérhetetlenül kis pont lenne erre a legalkalmasabb. A nem manifesztálódó „igazi én” egy parányi, szubtilis fénypont.

 

Ennek a testnek az irányítója az „igazi én”, ami az agyat, mint irányítószobát használja. Az „igazi én” fizikai elhelyezkedésének a helye az agy és azon belül a hipotalamusz, ahonnan hatékonyan tudja ellenőrizni mind a két agyféltekét, a kis agyat, az agyalapi mirigyeket (hipofizis), a belső elválasztású mirigyeket és a vegetatív (autonóm) idegrendszert, vagyis a test minden sejtjét. 

 

Az első illúzió: “én” és “enyém”

Az „igazi én” léte végtelen, nem birtokolja az anyagi entitásokat. Amikor a halál pillanatában a lélek elhagyja a testet, egyetlenegy atomot sem visz magával ebből a fizikai világból. Az „igazi én” ebben a fizikai világban átél és tapasztal.

 

A társadalom rendszerei, szokásai és törvényei a birtokláson alapulnak. Az „igazi én” a születéstől kezdve belép az „enyém” labirintusába. Azt hisszük, hogy birtokolhatjuk a fizikai dolgokat és nagyon sokan minden erejüket megfeszítve dolgoznak azért, hogy még többet birtokoljanak. Természetesen abban semmi rossz nincsen, ha a körülöttünk lévő tárgyakat egy gondnok magatartásával használjuk, vagyis gondosan, ám nem ragaszkodva, vagy függve létüktől. De általában a tárgyakhoz való viszonyunk nem ilyen. Azt gondoljuk, hogy azok a mieink, hogy „ezt én használom, ezt senki más nem birtokolhatja, ezt én vettem, én adtam, én láttam meg először, stb.” 

 

Az eredeti átélés

Ahhoz, hogy megértsük, hogy az „igazi én” örökkévaló és halhatatlan, először önmagunkat kell megismernünk. Ez a megértés és megismerés lesz a mély belső béke és biztonság alapja. A halhatatlanság megértése; a biztonság megtapasztalása; a vágyaktól mentes állapot; a békés, együttérző, szerető és boldog élet az, amit úgy is nevezhetünk, mint „eredeti átélés”. Ilyen volt az átélésünk akkor, amikor tudatában voltunk „igazi énünknek”. De aztán fokozatosan elfelejtettük az igazi énünket és az eredeti átéléseinket. Az „igazi énnek” a béke, a boldogság, a szeretet és az elégedettség az eredeti és természetes állapota. Az „igazi én” ebben az állapotban érzi jól magát, de mihelyt haragot, lehangoltságot, irigységet, stresszt, stb.-t tapasztal, rosszul kezdi érezni magát, és szeretne újból visszatérni a béke állapotába.

 

Ahogy T.S. Elliot írja a „Négy Kvartett”-ben: 

 

„We shall not cease from exploration

And the end of all our exploring

Will be to arrive where we started

And know the place for the first time.”

 

„És nem hagyhatjuk abba a kutatást 

és az lesz kutatásunk vége, 

Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk 

És először ismerjük fel azt a helyet.” (Vas István fordítása) 

 

Valaha képesek voltunk arra, hogy átéljük az állandó béke és boldogság legemelkedettebb állapotait, de idővel elveszítettük a teljességnek ezt az állapotát. Elkezdtük keresni, hogyan tudjuk újból megtapasztalni ezt az állapotot, de a kutatásaink az anyagi világra és az érzékszerveinkre korlátozódtak. Most a sok kutatás végén visszatérünk oda, ahonnan elindultunk, az eredeti állapothoz, a legemelkedettebb átéléshez, vagyis az „eredeti énünkhöz”, és ezzel együtt az eredeti minőségű életünkhöz.