Utazás az érzelmi rendetlenség és zűrzavar feloldására

A „rendetlenség, a zűrzavar” fogalma gyakran a kézzelfogható terekre – otthonunkra, irodánkra – korlátozódik. Pedig a bennünk lévő, megfoghatatlan rendetlenség gyakran sokkal alattomosabb hatást gyakorol. Fel kell ismernünk a bennünk rejlő emberi lényt, annak minden érzelmi összetettségével együtt; a gondolataink és érzéseink ciklikus természetét.

Az érzelmi tapasztalataink 90%-a megdöbbentő módon ismétlődő mintákba esik. Azon kapjuk magunkat, hogy múltbéli sérelmeket játszunk újra, szorongásokat élünk át újra, és ragaszkodunk a haraghoz, ezzel gyakorlatilag egy rutinba szorítva magunkat. Ez a stagnálás, a pozitív érzelmek teljes spektrumának elérésére való alkalmatlanság az érzelmi rendetlenség és zűrzavar.

Ahhoz, hogy ezzel foglalkozni tudjunk, a kiváltó okok mélyére kell mennünk. Sokszor a bizonytalanság és a ragaszkodás képezi ennek az érzelmi torlódásnak az alapját. Vegyük egy egyszerű példát: Jelen vagyok egy szép helyen, de tudom, hogy el fogok onnan menni. Ha kötődnék ott bármilyen személyhez vagy tárgyhoz, elkerülhetetlenül bizonytalanságot – az elvesztéstől való félelmet – tapasztalnék. Ez a mesterséges bizonytalanság, amely a kötődésből ered, áthatja az életünket.

Az elszakadottság azonban nem egyenlő a közömbösséggel vagy az apátiával. Ez a perspektíva megváltoztatását jelenti, a tapasztalataink mulandó természetének a felismerését. Élvezem a nyaralóhelyen töltött időt, de megértem, hogy utazó vagyok, nem pedig tulajdonos. Ez a perspektíva, ha az élet szélesebb vásznára alkalmazzuk, felszabadít a ragaszkodás kötelékéből.

Gyakran ragaszkodunk a véleményünkhöz, még akkor is, ha az megkérdőjelezhető és azt összetévesztjük az identitásunkkal. De mi utazók és megfigyelők vagyunk ebben a világban, nem tulajdonosok. Még a szellemi eszmék is, amiket mélyen értékelek, eszközök, amiket használnunk kell, nem pedig láncok, amik megkötnek bennünket.

A „láthatatlan megfigyelő” fogalma központi szerepet játszik ebben a megközelítésben. Ehhez fejleszteni kell a lélek-tudatos szemléletet, hogy úgy tekintsünk magukra, mint utazókra egy színházban, akik az élet kibontakozó drámáját figyelik. Ez a távolságtartás lehetővé teszi számunkra, hogy tanúi legyünk a tapasztalatainknak anélkül, hogy azok felemésztenének bennünket. A saját gondolataink és érzelmeink megfigyelőivé válunk és felismerjük a bennünket összekötő mintákat.

Ez a gyakorlat azonban következetes erőfeszítést igényel. Ez nem egy gyors megoldás, vagy olyan orvosság, amelyet csak válságos időkben kell alkalmaznunk. Ezt a szemléletet a béke és a tisztánlátás pillanataiban kell ápolnunk, a mindennapi életünkben, létrehozva a tudatos megfigyelés gyakorlatát. Ez a „házi feladat”, a tudatos erőfeszítés, hogy megragadjuk a láthatatlan megfigyelő pozícióját, a lélek-tudatos perspektívát.

Ennek a perspektívának az alternatívája az ego, egy hamis önérzet, amely külső megerősítésre épít. Az ego gyakran vezet egy potenciális áldozati élethez, az ideiglenességhez ragaszkodva és szükségtelen kötöttségeket teremtve. A munkánk, a vagyonunk, a kapcsolataink alapján határozzuk meg magunkat, elfelejtve a valódi természetünket egy lélekként. Ilyenkor valami külsődleges dolog alapján határozzuk meg magunkat. Ez a külső érvényesítés egy törékeny alap, amely hajlamos arra, hogy az élet elkerülhetetlen változásainak a súlya alatt összeroppanjon.

Ha valaki durva vagy sértő velünk, az ego természetesen védekezően reagál. De ha ápoltuk az elszakadottságot, ha gyakoroltuk, hogy láthatatlan megfigyelők legyünk, akkor nem tudnak megérinteni ezek a dolgok. Megértjük, hogy az a másik nézőpontja, az ő érzelmi állapota, nem pedig a mi értékünk tükörképe.

Végső soron az érzelmi rendetlenség kezelése önmagunk átalakításáról szól, nem másokról. Az elszakadottság ápolásával, a tudatos megfigyelés gyakorlásával és az ego elengedésével tehermentesíthetjük a lelket, és megtapasztalhatjuk az igazi belső békét.

Továbbá ez arról is szól, hogy megvizsgáljuk a ciklikus gondolataink minőségét. Félelemben, haragban, vagy esetleg az elégedetlenség tartós érzésében gyökereznek? Ez az önvizsgálat döntő fontosságú. Amikor gyakoroljuk az „elszakadott megfigyelővé” válást, nem csak passzívan figyelünk; aktívan felismerjük a bennünket megkötöző mintákat. Itt kezdődik az igazi munka; szelíd kíváncsiságot táplálunk a saját belsőnk iránt. Például, amikor egy negatív gondolat merül fel, ahelyett, hogy azonnal azonosulnánk azzal, megkérdezhetjük: „Miért érzem így magam? Milyen kötődés váltja ki ezt az érzelmet?” Ez a tudatos kérdezés lehetővé teszi számunkra, hogy fokozatosan lazítsunk az érzelmi zavaraink szorításán.

Ne feledjük, hogy az elszakadottság, a leválás ápolása nem jelenti azt, hogy érzelmileg sterilekké válunk. Ez azt jelenti, hogy megtanulunk bölcsen és higgadtan reagálni az élet kihívásaira, ahelyett, hogy a félelem vagy az ego pozíciójából válaszolnánk. Ez az igazi belső békéhez vezető út, az önfelfedezés útja.