A létező világ

Képzeljünk el egy hernyót, aminek csak egy érzékszerve van, az érintés és tapintás szerve. A hernyók nem szagolnak, nem látnak. Az összes cselekedetük az érintés által kapott információra épül.

Az embereknek 5 érzékszervük van: a látás, a szaglás, a hallás, az ízlelés és az érintés érzékszervei. Ezeken az érzékszerveken keresztül információt kapunk a környező világról, de a létező világ nem korlátozódik pusztán arra, amit az érzékszerveinken keresztül észlelünk. A szemünk nem képes látni a röntgensugarakat, a fülünk nem hallja a 18.000 Hz rezgés feletti hangokat és azt sem tudjuk, hogy a postagalambok és a vándormadarak hogyan képesek tájékozódni, és visszatalálni ugyanarra a fára és ugyanarra az ágra, ahonnan elindultak. Mindez arra a következtetésre vezet bennünket, hogy a világ több mint, amit az 5 érzékszervünkön keresztül felfogunk.

Arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok én?”, a tudomány eddig még nem adott kielégítő választ és ezért fontos, hogy túllépjük a jelenlegi tudomány határait. Önmagunk megismerése nagyon személyes, saját tapasztalatainkra és megfigyeléseinkre kell támaszkodnunk.

Én valójában hol létezem?

Most térjünk vissza a „Ki vagyok én?” kérdéshez. Az egyik jellemző tulajdonsága annak a lénynek, akit keresünk az, hogy átél és tapasztal. Példaként vegyünk egy kb. 80 éves embert. Ez az ember azt állítja, hogy nincs neve, foglalkozása, vallása, nemzetisége, stb., de LÉTEZIK. Azt is állítja, hogy emlékszik a gyermekkorára, amikor 4-5 éves volt, és hogy ő ugyanaz az ember, mint aki 75 évvel ezelőtt élt. Ő már akkor is LÉTEZETT.

Először nézzük a testet. A testnek nemcsak a formája, de a mérete is változott az évek során. A szövetek újraképződése oly gyors, hogy vannak sejtek, amik napokon belül újra cserélődnek, míg ez a folyamat a bőr esetében heteken és a csontoknál éveken belül játszódik le. Az agy mikró-molekuláris anyaga 3 napon belül cserélődik. (Az idegszövetek sejtjei ugyanazok maradnak, de az összes molekula állandóan cserélődik.) Egyetlenegy percen belül néhány liter levegőt lélegzünk ki és be. A levegő oxigénjének és nitrogénjének nagyon sok molekulája a test részévé válik, és ez a folyamat állandóan végbemegy. Tehát 80 év alatt az anyagtest molekulái és sejtjei több százszor kicserélődtek. Ha a jelenlegi test bármilyen részét megvizsgálnánk egy mikroszkóp alatt, láthatnánk, hogy semmi nem lenne azonos a 80 év előtti testtel. Tehát, láthatjuk, hogy az úgynevezett „igazi én”, nem tartozhat a fizikai testhez, a fizikai világhoz. Ez azt jelenti, hogy az „igazi én” nem anyagi, vagyis az érzékszerveinkkel nem észlelhető.

Az átélés és az átélő

Annak a megértése, hogy az „én” különbözik a testtől, egyre több kérdést vet fel; pl. mi történik velünk miután a test meghalt. Lehet, hogy az „igazi én” is meghal vagy az „igazi én” létezése folytatódik a test nélkül; talán az „igazi én” halhatatlan, örökkévaló? Amikor valaki megpróbálja bebizonyítani, hogy valami nem létezik, akkor ennek a maximális bizonyítéka az lehet, hogy ami nem létezik, az nem észlelhető. Például, ha be akarjuk bizonyítani, hogy nincs szék a szobában, az egyetlen dolog, amit tennünk kell, hogy megmutatjuk a szobát, amiben valóban nincs szék, mert nincs olyan entitás, nincs olyan dolog, mint „nem szék”.

Kezdet, születés, halál

Most nézzük meg azt a lehetőséget, hogy az „igazi én” halhatatlan, örökkévaló és próbáljuk meg tisztázni ezt az aspektust. Előzőleg már említettük, hogy az „igazi én” egyik funkciója az átélés. Más szóval, az „igazi én” az átélő. Általában az emberek összekeverik ezt a két entitást – az átélőt és az átélést – annak ellenére, hogy a kettő tulajdonságai különböznek egymástól.

Először nézzük az átélést. Minden egyes átélésnek, amivel kapcsolatba kerülünk, van kezdete és vége. Például, amikor az ember megérint egy ceruzát, akkor ez a kezdete az átélésnek és az a pillanat, amikor a folyamat befejeződik, az átélés végét jelenti. Valaki bejöhet a szobába, majd egy bizonyos idő után kimehet; a többiek, akik a szobában voltak, levonhatják azt a következtetést, hogy ennek a tapasztalatnak volt egy eleje és egy vége. De ebből a megfigyelésből még nem tudjuk meghatározni a személy létezésének a kezdetét és a végét. Nyilvánvaló, hogy arra a következtetésre jutni, hogy ez a személy megszűnt létezni, miután elhagyta a szobát, hibás. Azt állíthatjuk, hogy a „kezdet és a vég” az átélés tulajdonságai, de semmit nem tudunk az átélő létezésének a kezdetéről vagy a végéről.

Ehhez hasonlóan mindaz, amit a születésről és a halálról tudunk az, hogy ez a kezdete és a vége egy nagyon hosszú átélésnek. Nem látjuk az „igazi én”, az átélő létezésének a kezdetét vagy a végét, még a test születésekor vagy halálakor sem. Ez arra ösztönőz bennünket, hogy az intellektusunkat jobban kitágítsuk és megvizsgáljuk azt a lehetőséget, hogy az „igazi én” létezésének nincsen kezdete és vége, más szóval, az „igazi én” örökkévaló.