A harmónia, a jól-lét és az egyéni célok megvalósítása csak akkor lehetséges, ha a tudatosságunk sokkal inkább befogadó, és nem exkluzív, azaz kizárólagos. Egy olyan tudatosságra van szükség, amely univerzális, vagyis egyetemes, abban az értelemben, hogy az életben felismerjük és méltányoljuk minden dolog célját és szükségességét. Tehát, teret adunk mindennek, hogy kifejezze létezésének veleszületett jogát.

Amikor az emberek akár egyéni, akár egy kollektíva szintjén kizáróvá válnak a gondolkodásukban, vagyis amikor az egyediségüket privilégiumnak, kiváltságnak tekintik, vagy identitásukat előjogok alapján határozzák meg, akkor a harmónia, a béke és minden bizonnyal a szeretet is elvész, úgy az egyénen belül, mint a társadalomban. Egyének, nemzetek, társadalmak, vallások, a politika mind-mind kizárólagosak, amikor egy adott különlegességhez, tehetséghez, akár pozícióhoz, ranghoz kötik magukat. Jóllehet, valamilyen szinten egészséges és szükséges, hogy értékeljük azt akik, vagy amik vagyunk, de az azokhoz való ragaszkodás egészségtelenné, akár erőszakossá is válhat, azzal, hogy másokban kisebbrendűségi érzést keltünk, mivel ők nem rendelkeznek ugyanazokkal a minőségekkel. Bármilyen konfliktus oka szinte mindig az, hogy úgy érezzük, jogunk van uralkodni mások felett vagy elnyomni bárkit, mivel így vagy úgy, jobbnak gondoljuk magunkat.

Sajnos a mai modern társadalmakban, mind keleten mind nyugaton, az egyén, vagy egy eszme értékeinek bizonyítása érdekében, előtérbe került az a szemlélet, hogy az elsőbbrendűség jogán lekörözzünk másokat.

Amikor a versengés helyett megtanuljuk, hogy inkább kiegészítjük egymást, akkor békesség lesz, és mindenek fölött jelen lesz az öntisztelet.

Az öntisztelet azt jelenti, hogy olyannak ismerem meg magam, amilyen valóban vagyok, és így teljesíteni tudom az életcélomat, anélkül, hogy másokhoz hasonlítanám magam, vagy bármilyen sérelem érne közben. Az életnek ebben a csodálatos játékában mindegyikünk számára van hely; ismerjük meg, élvezzük, fejezzük ki jogainkat; de soha ne essünk túlzásokba, abba a hibába, hogy azt érezzük: az én szerepem, az én pozícióm, sokkal „jobb”, mint a többieké. Esetenként, akár egyéni vagy kollektív szinten, amikor az alkalmatlanság érzete jelen van, akkor megjelenik az elismertség utáni vágy is, és ez hozza létre az előjogokhoz, kiváltságokhoz való ragaszkodást. Amikor az identitásunkat ilyen alapokra helyezzük, azzal teremtjük meg az exkluzivitást, a zártkörűséget.

 

A természet a kiegészítés, a kölcsönösség elve szerint működik. Ezt láthatjuk az évszakok esetében, a nappal és éjszaka változásában, a születés folyamatának ciklikusságában, a növekedés, az érettség, a hanyatlás, a halál, majd az újjászületés vonatkozásában. A testünk is ugyanezen az alapelven működik. Nézzük meg az arcot! Minden arcon két szem van, egy orr, egy száj, két fül, mindegyik a megfelelő helyén, és helyesen működnek.

Melyik a legfontosabb közülük? Mondhatnánk azt, hogy a szem a legfontosabb, tehát jobb lenne, ha három szemünk lenne, és nem lenne orrunk? Vagy mondhatnánk azt, hogy az orr a legfontosabb, tehát jobb lenne, ha három orrunk lenne, és nem lenne fülünk?

 

Nem gondolkodhatunk így, mert ez abszurd és logikátlan. Mindegyiknek egyforma értéke van, és amikor a dolgok mögött felismerjük, hogy egyformán értékesek, akkor abbahagyjuk a logikátlan összehasonlítgatást, a versengést, hogy ki a magasabb-rendű, vagy alacsonyabb-rendű, és abbahagyjuk, hogy arra törekedjünk, hogy azok legyünk, akik nem vagyunk. Működőképes lehetne egy olyan társadalom, amelyben mindenki orvos, mindenki építész vagy mindenki pék lenne? Ha egy társadalom jól akar működni, akkor a különböző feladatok elvégzéséhez szükséges a sok különböző képesség és pozíció.

Ha gondosan megvizsgáljuk az élet törvényszerűségeit, felismerhetjük, hogy a békés és boldog együttélés megteremtésének alapja a kiegészítés és kölcsönösség, mert az egyenlőség szemlélete tiszteli a különbözőséget, és örül annak.