Ha harmonikusak, és sikeresek szeretnénk lenni bármilyen kapcsolatban, vagy tevékenységben, tudnunk kell, milyen mértékben lépjünk be a szituációba, majd milyen mértékben lépjünk vissza, azaz maradjunk távol.

A kertész egy jó hasonlat, aki belép, amikor elülteti a magokat a földbe a megfelelő időben, és megöntözi, de egy adott időben kilép a képből, és hagyja, hogy a természet elvégezze a saját munkáját. Időről-időre azonban újra belép a szituációba, megnézi, hogy kapott-e elég vizet a növény, nem támadták-e meg rovarok, szükségük van-e valamilyen tápanyagra. A kertész feladata, hogy megfelelő teret biztosítson, hogy a mag kinyilváníthassa rejtett szépségét, hogy felszínre hozza egyediségét; a virágokat tehát nem a kertész teremti, ő csak azt segíti, hogy kifejezzék önmagukat. Miután elültette a magot, nem követeli az azonnali eredményt, nem ássa ki már másnap, hogy megnézze, vajon kicsírázott-e? Elvégzi a feladatát, teljesíti a dolgát, majd visszavonul, mert megértette, hogy a virágok virágzása nem tőle függ. Természetesen nem is távolodik el túl hosszú időre. Ha így tenne, gondoskodás nélkül a növényei meghalhatnának, vagy kártékony rovarok és bogarak támadhatnák meg, amelyek elszívnák a növények erejét. Tehát a kertész, azzal, hogy tudja, mikor avatkozzon közbe, és mikor engedje a dolgokat a maguk medrében folyni, egy harmonikus, tiszteletteljes kapcsolatot épít ki a természettel.

Hasonlóképpen nekünk is az a kötelességünk, hogy elültessük a jó szándék, a tisztelet, a tolerancia pozitív magjait, ugyanakkor teret adva másoknak, és az univerzum erőinek is arra, hogy az időnek és hajlamaiknak megfelelően elvégezzék munkájukat és kifejthessék hatásukat.

Nagyon gyakran elültetjük ezeket a magokat, de azonnali eredményt várunk. „Már olyan sok türelmet mutattam, és az illető mégsem változott meg! Meddig kell még tűrni? Úgy érzem, teljesen elnyomnak.” Mivel szinte hozzá ragadunk ahhoz, amit teszünk, így nincs hely, hogy bizonyos dolgok a maguk idejében megtörténjenek. Előfordul, hogy helytelen típusú kegyelmet próbálunk gyakorolni, vagy bizonyos dolgokat, személyeket kontroll alatt akarunk tartani; azt hisszük, mi jobban tudjuk, tehát túlságosan belépünk, beavatkozunk az életükbe. Ez a beavatkozás, és a tér megadásának hiánya provokálja a kibékíthetetlen ellentéteket, a megbánást, és a másokkal való konfliktusokat.

Máskor elegünk van a másikból; a toleranciánk, és empátiánk teljesen elszáll, és azt mondjuk: „Most már elegem van!”, vagy „Nekem is megvan a magam dolga”, tehát hátralépünk, de önző módon, mert teljesen elszigeteljük magunkat a másiktól vagy a szituációktól.

Ezt a fajta nemszeretem-érzést, vagy elutasítást igen gyakran megokoljuk, vagy álruhába bújtatjuk az olyan mondatokkal, mint: „Nekem is szükségem van egy kis térre”. „Hagyom, hogy megálljanak a saját lábukon”. Azonban, valójában arról van szó, hogy tovább már nem tudjuk elviselni a helyzetet, mert nem gyakoroltuk a türelmes megértést, ami engedi, hogy a saját idejében a jó és pozitív kicsírázzon és növekedjen.  

 

Az, hogy tudjuk, mikor lépjünk vissza, és mikor lépjünk be egy szituációba, egy művészet, de nagyon szükséges, ha el akarjuk érni, hogy mindig jól érezzük magunkat.